Néztem a
repülőket, helikoptereket, ahogy fel- és le, kanyarokkal,
veszélyes manőverekkel szelték át a Duna feletti
légteret....Lenyűgözött a látvány, ahogy a pilóták meredeken
felemelték a gépeket, majd nem féltek szinte szabadesésben
zuhanni, közben pörögni-forogni. Számomra a földön állva is
félelmetes volt, emelkedett kicsit az adrenalin szintem azok helyett
is, akik vezették ezeket a légi csodákat.
Aztán hirtelen, ahogy
ott álltam a tömegben, hangzavarban, a zuhanásban és
emelkedésben, hol várakozásteljesen, hol pedig szinte extázisban
a látványtól, arra a felismerésre jutottam, hogy eljátsszák
előttem az egész életet, az én életemet és talán a tiédet is,
ha te is ismered a magasságokat és mélységeket és nem félsz
néha egy szédítő forgástól, aztán attól se, ha kicsit csak
lebegsz és olyankor nincs is nagy zaj, csak körülvesz valami
csendes boldogság, amit már régen vártál...
Sokáig keressük a
nagy csodákat, cikázunk mi is ide-oda, aztán jó esetben felfelé
ível az út, de előfordul, hogy zuhanórepülésbe megy
át....szédülünk, keressük újra a középpontunkat, a
súlypontunkat és a biztonságot, máskor meg pont ez a nyugis
biztonság megy az agyunkra és inkább beleállunk valami
légörvénybe, hogy repítsen olyan magasságba, ahonnan rálátunk
erre az egészre szépen és megálmodhatjuk újra magunkat és az
életünket.
(A fotók a 2018. augusztus 20-án Budapesten készültek a vízi- és légibemutatón.)







Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése