Szeretem az erdő illatát, a reggeleket, amikor a fák között sétálva hűvös leheletével ébreszt a hajnal. A madarak ilyenkor csendesen énekelnek, hogy ne zavarják meg a Nap ébredését…
Puhán lépkedek az avar szőnyegen, fülelek, hátha meghallom az őzek, szarvasok neszezését és legalább pár pillanatra láthatom titkos életüket. Persze erre kevés az esély, az erdő együtt rezdül minden kis moccanásukkal, védve lakóit a kíváncsi tekintetektől.
Ha időm engedi, sokáig maradok az erdő ölelésében, mélyen beszívom a fa, föld és avar számomra mámorító, semmihez sem hasonlítható illatát. Érzem, ahogy tüdőm megtelik a tiszta, oxigéndús levegővel és ilyenkor ott, a félhomályos, suttogó lombok közt hálát érzek, hogy része lehetek ennek a csodának, része vagyok a természetnek, élek és élvezem ezt az isteni adományt.
Az erdőben bolyongva az idő furcsa játékot játszik: minden más dimenzióba kerül, mintha lelassulna, aztán, ha az órádra pillantasz, meglepődve látod, mégis elfutottak a percek észrevétlenül. Egy óra szemlélődés elég, hogy egy napra feltöltsd magad energiával. Elszáll minden, ami lényegtelen, letisztulnak az érzések és gondolatok, csak a nyugalom marad, a természet lélegzése, a csend.
Kutyám lábamnál ül, kis, fényes orrával érdeklődően szimatol a levegőbe, ahonnan izgalmas illatokat hoz felénk a lágy szellő. Rá támaszkodom, melyik irányba fordítsam fényképezőgépem objektívjét egy-egy szépséges pillanat megörökítésének vágyával.
Így együtt, összeszokott párosként ma hajnalban felfedeztünk egy kis tisztást. Olyanféle volt, mint egy erdei színpad, ahová az állatok gyűlésre járnak, hogy megvitassák az erdő ügyes-bajos dolgait. A kerekded kis téren puha, selymes fű hajladozott, a reggeli pára fényes kis cseppjei mint apró igazgyöngyök csillogtak a szálakon. A kelő Nap sugara lágyan simogatta arcomat és karomat, jólesően ellensúlyozva az érzést, hogy kopottas bakancsom minden lépésnél szivacsként szívta magába a hajnal nedvességét, zoknim már csuromvizesen tapadt lábamhoz. Megszoktam már….
Gondolataimba mélyedve álltam egy bokor takarásában, amikor nesztelenül, nyugodt léptekkel két őzsuta lépett a látókörömbe. Olyan csendben lépkedtek, hogy kutyám észre sem vette őket, tovább üldögélt, majd jólesően elhasalt a hűs fűben, láthatóan élvezve a reggeli semmittevő időzést.
Az őzeket néztem mozdulatlanul, még levegőt is alig mertem venni, nehogy a varázslatot megtörjem. Csodáltam szépséges, figyelmes szemeiket, izmos, kecses testüket. Csupa fülelés, szimatolás, beléjük kódolt óvatossággal rezdültek a környezet apró neszeire. Sajnáltam, hogy nem mondhatom meg nekik, tőlem aztán nem kell tartaniuk, nyugodtan legelésszenek, azért vagyok itt csupán, hogy csodálatom jeléül néhány fotót készítsek. Az ágak-bokrok takarásában óvatosan emeltem szememhez a fényképezőgépet, de a rejtőzködésünket biztosító növényzet nemcsak minket rejtett el, hanem a fotózást is nehezítette, az élesítés sehogy nem sikerült, mert a fókusz a semmitmondó ágakba kapaszkodott szépen kirajzolva a gizgaz tüskéit. Ha kettőt léptem volna jobbra, már tiszta látványt tudtam volna megörökíteni az őzek hűlt helyéről. Mert az első lépésnél el is illantak volna szép kecsesen, pár letaposott mezei virág árulkodott volna csak az ottlétükről. Így maradt a leselkedés és egy kissé tökéletlen fotó, amit így is szívesen nézegetek, újra és újra átélve a varázsos pillanatokat.
Csendesen lépkedtek a fák takarásába, még a gallyak sem reccsentek meg a lábaik alatt, úgy illantak el, mint egy szép álom. Csak a fotó maradt, amin nézhetem őket kedvemre. Nézhetem, ahogy a reggeli napsütésben félig lehunyt szemmel élvezi a kis suta a meleg napsugarat….éppen, ahogy én tettem pár perccel azelőtt…. hálás vagyok az ilyen reggelekért.
„Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.
Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron…”
Áprily Lajos: Ámulni még (részlet)
